Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - Budapest

tébe hazudja a nyitrai és rimaszombati jegyzőné meg tanitóné előtt. Budának vannak részei, amelyek múlhatatlanul emlékeztetnek Pozsonyra; az a kispolgári világ él még itt, amelyet a túloldal már kiszorított a fővárosból. Szent Gellért vakmerő szobra alól s a Halászbástya kivilágított árkádjaiból néztem az utolsó napon az éjszakai Budapestet. Csak egy fekete árny voltam annak, aki a dunaparti szállók mellől nézett, de bennem és barátaimban égett, lángolt valami féktelen tűz, amiben sikoltás és hullámzás volt és örök indulat. Másnap reggel elhagytam Budapestet. A Keleti pályaudvarról utaztam le a Balatonhoz, ahol egy barátom nyaralt. Az állomáson gyülekeztek a vidéki csendőrosztagok, a hétfői munkásfelvonulás számára. Úgy éreztem: most beljebb utazom, most még többet látok meg, de a magyar sors_ probléma keresztmetszetét már Budapest megadta. Minden olyannak tünt fel, mintha 1918 novemberéből léptem volna át 1930 augusztusába. Semmi sem változott meg ez idő alatt. Csak én változtam meg mindenből, ami voltam; felnőttem és felfejlődtem, ez itt mind megállott. Magára és az urakra van hagyatva ez az ország. Legbelsőbb kérdései, legfontosabb életakciói kizsákmányoló kezekre vannak bízva, olyan kavargás és bizonytalanság ül az emberek lelkén, mint talán sehol e világon. Kis ország; milyen nagy lehetne pedig! Kóboroltam egyedül Budapest éjszakai uccáin, megálltam egy-egy szerkesztőség előtt, hallottam a telefon csöngését: dolgoztak. Olvasom másnap a lapokat: min dolgoztak, amikor kritikájuk nincsen? Cukrozzák a Habsburgokat, vezércikk-muskátlit tolnak Ferenc József száz esztendeje elé, el kell szédülni, ha az ember megnézi, milyen lap ír így, kinek a szignuma áll a liberális kövér sorok alatt. 66