Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - Budapest

lenségét. De vannak pompás emberek közöttük. Elbírják-e ezek az új magyarság gondolatát arra a hőfokra emelni, amelyen ma gazdasági és társadalmi determinációinál fogva állani kellene? Messzebb kéne jutniok, mint a Huszadik Század és a régi Nyugat generációjának, holott az igazság az, hogy ma Budapesten ezt a munkát újból kell megkezdeni, mintha semmi, de semmi sem volna belőle. Olyan erős volt a lemosó ellenforradalmi ár. Egy új intellektuális réteg megneveléséről van szó, ha nem akar a számbajövő mai magyar fiatalság szétmorzsolódni az egyéni virtuozitás ateliémunkájában, vagy a pártfrakciók meddő béka-egérharcában. Találkoztam és beszélgettem egyetemi hallgatókkal, fiatal tudósokkal, akik kitűnően tudnak dolgozni saját szakmájukban, elsőrangú cédulások, ismerik a nyugati irodalmat, beszélnek több nyelven, gépeket és teóriákat konstruálnak, de világnézeti tájékozódottságuk olyan, hogy sírni lehetne. Álmokban és banalitásokban élnek, valami valóságszerűtlen nemzeti metafizika száll ki belőlük, amelynek semmi valóságszerü, semmi társadalomtudományi alapja nincsen. És megalkuvásba, vagy kényszerült elvonultságba menekülnek. Mindenki mástól várja itt a megváltást, a kiállást, a cselekvést s ezalatt felszerveződik a jobboldali ellenséges front. De azért jó volt szorongatni azt a kevés tiszta kezet és érezni a dacos, gyújtó erőre vágyó agyakat és szíveket. Volt néhány ilyen pillanatom Pesten. Egy este a Jánoshegyen voltam barátaimmal, a kilátónál, söröztünk, néztük, hogyan gyúl ki Budapest. Felejthetelenül szép volt. Olyan ez a hegy meg a vidéke, mint egy szanatóriumokra, szállodákra, életre váró tájék s a vendéglőben nem voltunk tizenötnél 63