Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Három ember - A százéves Tolsztoj

f enni parasztfőztet. De kásáját a tiszta grófi konyhában készítették és a grófné édes gyümölcsöt csent belé, melyet Nikolaj evics Leó oly nagyon szeretett. A teát is parasztmódra itta: cukron át szűrve. De a tea a legfinomabb orosz tea volt. Akárhogy dobálta, marcangolta magát, nem érte el a megszabadulás mezőit. Ég és föld között, egyszer égbevágyással, egyszer földre való visszaeséssel dülöngélt. Amíg a verejtékes dülöngélésbe bele nem fáradt. Gogoly rettentő trojkájának orosz sorsproblémás szimbóluma ott csüngött az ő elhivatása fölött. Menni, menni, rohanni! Megváltani a százados álomból feldübörgő rabmilliókat! Tolsztojban jézuskomplexum volt, úgy érezte át a faja valami elgondolhatatlanul roppanó vég felé való roskadását. A nemzeti költő megtestesülése volt ő. Az, amit úgy hívnak, hogy nemzeti géniusz. Az oroszság minden hibája és jója, bűne és átka és dúsfürtű szépsége csodálatos módon egyesült benne. A nemzeti lélek felnyílt sebeinek óriási dimenzióiban látta a dolgok ferde rendjét. Elhatározottsága segíteni akart. De rossz talajon kezdett ásni. A nem cselekvést, a rossznak nem ellenállást, az elrendelés megmásíthatatlanságát hirdette. És vallásspirituális alapon akart szervezni nemzeti megújhodást. Neki régi szemei voltak. A marxizmus új szögét nem tudta magához emelni. Túllépte ugyan az oblomovi varázsküszöböt, de belecsuklott rögtön a keresztényi evangélium történelmi metafizikájába. A saját sínjein csúszott le egy csendes, szent ikónás világkápolnába. Az élet valósága már akkor fölötte máskép határozott az orosz jövőről. A nihilizmus, a tolsztoji anarkoszociálizmus mind feloldódott a marxista szociálizmus épitő dinamiká180