Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Három ember - A százéves Tolsztoj

tás forradalmára lett. Sohasem tudott aktivizmusba egyenesedni. Bolyongott önmaga körül. És dühös volt. Dühös volt a maga bűnére és a mások piszkára, haragudott az istenre, aki nem tudta kellőképen összetörni, hogy elérje a maga kálváriájának legmagasabb fokát. Amelyről meglátni a szenvedést a négy világtáj felől. Tolsztoj a saját szenvedését csak azért akarta, hogy rajta keresztül meggyőzőbben, nagyobb ellenállóképességgel fejezhesse ki tanait. Embertelen, iszonyú sötét gondolat villámlott előtte: belekényszeríteni minden halandót a dogmája aklaiba. S mikor belátta, hogy ez nem megy: visszavonult és keserű magányából szórta gyilkos kreutzerszónátás láváját a világra. Nem tudott önmagából kiemelkedni, a köldöke zsinórját nem tudta lenyisszenteni. összeesett és újraszületett. Megpillantja a parasztot és felszagolja a szociális nyomort. Parasztnak lenni, embernek az emberekkel a rög barázdái közt! De ez is csak csillagos cél marad. Mindent elitéi, mindent elrúg magától. Elitéli a kultúrát is, mert egy síkban látta meg az erőt az erőszakkal. Otthagyja a grófi palotát, muzsikruhába bújik és összeölelkezik a föld igásaival. Minden mindegy. Iszik a szifilitikus beteg poharából. És a világ meg se rendül azon, hogy ez az ember a Hegyi beszéd szerint indult neki a falnak. Klisé lesz belőle, ami fáj, mert egy nagy szellem tragédiáját rajzolja el. Jasznája Poljanán iskolát nyit és feldönti az egész herberti pedagógiát. Az iskolát bezárják. Megint csak egyedül marad. A grófi telken kis parasztviskót csináltat magának. Idehozza könyveit, dolgait, szakít családjával. De a kunyhó szobájában jó bőrsezlon volt és még jobb karosszék. A grófi ebédlőbe járt 12* 179