Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Három ember - Beethoven

niusz már fölkottázta benne a maga melódiáit. Ti­zenhárom éves korában már orgonista. 1787-ben meghal az édesanyja, akit kimondhatatlanúl szere­tett. Ezüst emléke mindigre megmarad szívében és a tengernyi csapások alatt egyre magasabbra és tisz­tábbra emelkedik. Gyermekkora végtelen nyomorú­ságára mindenkor szívesen emlékezett vissza. Szülő­városából, Bonnból, kénytelen volt távozni, el a léha filiszteri Bécsbe. Élete végén is könnyek szöknek a szemébe, mikor a Rajnára gondol, a széles nagy ger­mán Tiszára, mert olyannyira összefolyt gyermek­ségének emlékeivel. Egész életében nem ismerte el az arisztokrácia felsőbbrendűségét és sohasem ta­gadta meg az igazságot, bár felkarolói s tisztelői min­dig a legfelsőbb körökből kerültek ki. Mindig a sze­gények javára írta műveit és mindig csak a legalja­sabb monarchikus reakció parókás udvaroncai vették körül. A hangok szabadok voltak és a Viharok Feje­delmének nem kellett félni a rendőri cenzúrától. Bee­thoven tudatában volt elhivatottságának: az eljöven­dő emberiségért, hogy jót tegyen vele, bátorságot öntsön belé, felrázza tespedtségéből és ostorozza gyá­vaságát! Hangokat, melódiákat, viharokat, szonátá­kat, himnuszokat és szimfóniákat írt, Isten hangját megszólaltató oratóriumokat és miséket, hatalmas operákat, hogy az emberekbe zenélje be lelké­nek örvényes mélységeiből végtelenbe tisztúlt szellemét és — önmaga nem hallhatta őket, mert a süketség borúit fülhártyáira. Világéletében mindig a falura kívánkozott, a Mindenhatót érezte az erdő­ben és a hegyek között és egész életét rongyos bécsi külvárosi szobákban élte le. Forradalom volt egész mivoltában és minden idők legnagyobb hálósipkás korában, a napoleoni idők osztrák metternichizmu­175

Next

/
Thumbnails
Contents