Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Mi lesz Szlovenszkóból? - Nyári riport Szlovenszkóról

zant viskóival, bűzös levegőjével, rongyos akácaival úgy festett átvonuló szemeink előtt, mint egy mementó. Mi ez? Micsoda kiáltása a történelem eleven húsának, amit mi tanítunk és írunk és tendenciózus éllel állítunk a közvélemény tükrei elé. Itt rothad és szenved egy falu, egy darab ember, két kilométernyire innen rohan a prágai gyors, a hegyen túl tizenöt koronáért fürdőkabint lehet kapni, a Morva vize jó: bécsi szelet, kompót, torta jár az ebédhez, délután boxmeccs is lesz, színestrikós nők tenniszeznek, ugrálnak, úsznak, csónakáznak a kék ég alatt. Itt pedig vályogos házak, sápadt gyerekek, olyan döbbenetes nyomor arcával, ahogyan sem Gorkij, sem Dosztojevszkij nem tudta ezt elmondani. Egy vályogvető előtt haladtunk el. A nap iszonyúan perzselt, le kellett feküdni az akácok alá s persze előkerült az étel és ital. Az egész falu csendes volt, kutya se ugatott, a vályogvetőben, az eresz alatt meztelenül feküdt egy férfi, a kis házban az anya fésülte a gyereket. A férfi felkelt és köszöntött minket, az ismeretleneket. Köszönt, ahogy ezer év óta köszön ő és elődei ezen a földön, ahol úr és jobbágy vonta meg az élet horizontját, vár és viskó, ma az autó, és csak az ő viskója maradt párhuzamnak is a régi, nem változott meg az idők roppant változásai között. Kopog, dübörög ez a tény a lelkiismeret falán. S hogy kopognia kell még manapság, a szociális kérdések napjaiban, amikor félezer kilométernyire ettől a kiskárpáti hegytől, egy tervgazdaság és tervtársadalom gigantikus kísérletei között készítik a beteg Európa új szérumát; amikor minden intellektuális nomád és nemnomád naponként hallja és olvassa a szovjetevangélium nagy riportjait. Ennek az országnak a 149