Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Irodalmi notesz - Halhatatlan a nagynéni művészete

tásba, hogy a délibáb magyar szimbólum, nemzeti sajátosság, olyan, mint a hímzett tulipános szűr. Voltak egész magyar generációk, melyek délibáb alatt éltek és délibáb volt az ő kultúrális és társadalmi programjuk is. Tagadhatatlan, hogy békés és nyugodt percek voltak ezek, amikor a délibáb bevonult a magyar kaszinóba és kultúrát kezdett diktálni a maga szájaíze szerint. Ó, a délibáb jól megcsinálta a dolgát! Volt délibáb-nevelés, délibáb-kormányzás, délibáb-muzsika és délibáb-dráma, délibábifjúság és délibáb öreg nemzedék. Minden a délibáb égisze alatt indult Magyarország utolsó félszázadában és még a nagyszerű halál is: a világháború: stílusosan délibábszerü volt a magyarság számára. És a világháború megölte az ezeréves állam mechanizmusát és szétfújta a délibábot, mint vacak ködöt. De a délibáb mégis visszatért. Pedig már nem is gondolt a visszatérésre, érezte, hogy varázsszemei kihúnytak, nincs keresni valója ezen a földön, ahol új szelek járnak és vörös délibábok állanak országok és társadalmi rendek határai előtt. A magyar délibábot úgy kellett feltámasztani halottaiból, társadalmi akciók révén pénzt szerezni neki és vérátömlesztéssel talpraállítani. Most talpon áll és dalolja a maga balladáját. A balladát úgy határozta meg az öreg Greguss Ágost, hogy az: tragédia dalban elbeszélve. íme: Még valamikor januárban tisztújító közgyűlést tartott egy pozsonyi kör, mely többek között a kultúra és a társadalmi élet nemzeti szellemű fejlesztését is ldcsi zászlajára írja. A kör illusztris elnöke programbeszédet mondott: „Mi nem megyünk se jobbra, se balra, mi deresedő fejjel is hiszünk a délibábban!" 140