Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Irodalmi notesz - Köpjük le Coriolánt

ingeit? Mi az, hogy a Coriolán előtt becsuktak minden kaput, amelyen ideges ujjaival megzörgette a kilincset? Istenem, milyen gyerekes kérdések. Hát Petőfi Sándor nem járt télen is lyukasban, hát Csokonai Vitéz Mihály nem halt éhen : s mégis mindketten nagy emberek lettek, ott vannak az Akadémiában és fehér gipszben búsulnak a Kisfaludy-Társaság üléstermében és derék magyar tudósok egyetemi katedrát írnak ki maguknak az ő müveik revízióival. Én értem a hazafias felhördülést és méltánylom azt, hogy az ország jól felfogott érdeke tiltakozik a milleizmus erkölcstelensége ellen. Szabó Dezső, szegény, nagyon megéhezett és nagyon megfázott a budai hegyek között ebben a nyavalyás magyar télben. Árva ember, aki természeténél fogva gőgös és fejedelmi komplexumokkal terhelt, mit csináljon most? Régóta érlelődő fenyegetése most robbanássá sűrűsödött benne: Coriolán leszek, Coriolán leszek! A végletek embere ő, aki áttántorgott és átkapdosott eleven szimbólumaként a háború utáni magyar pszihének minden lobogó felé, aki holnap megtagadta tegnapját, de lényegében soha nem maradt hűtlen és erkölcstelen a magyarság emberi mélységű, jövőt takaró magvaihoz: a magyar munkáshoz és a magyar paraszthoz. Most nagyot tántorgott, lehet végszükségletben, lehet beteg szívvel, lehet merő erkölcstelenségből. Gyerünk a trombitával, szögezzük a kalodába s köpjük le. Mert nem akart időre meghalni szépen, hogy ráboruljon büszke donkisotti homlokára a magyar írók egyetlen kitüntetése, igazi Baumgarten-díja: a Jókai ezüsttel átszőtt halotti leple. Nem dicsérni jöttem Szabó Dezsőt, csak védeni. És nem védeni az embert, hanem védeni az írót, a nagyot, a halhatatlant. 107