Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

is kikereste, de felhívni nem merte őt, ímert erre senki söm hatalmazta lel, csak felírta a számot, és eltette a pénztárcájába, hátha szüksége lesz rá egyszer ... Fizetett, és visszaindult a fülkéjébe. Kínos érzés tolakodni az emberek között, kényelmetlenül érezte magát, mintha szégyenkeznie kellene amiatt, hogy másoknak alkalmatlankodik. Az egyik utas kényszeredetten mosolyog, a másik dühösen megbámulja, lés érthetetlen, de láthatólag súlyos szitkokkal illeti, egy fiatal lány meg éppenséggel ezt suttogja imaga elé magyarul: — Istenem, mikor érünk már oda? Morvái érdeklődve visszafordult, és az volt az első gondolata-, hogy a falujából való is lehetne ez a lány, húsvét hétfőjén ett ülhetne a temjplomban, vagy sétálhatna a falu utcáján, divatos a rulhája, s egészében mégsem elegáns, a ruha valahogy nem a szépségét domborítja ki, nem a testi előnyeit szolgálja, csak úgy rajta van. A lába kissé erősebb, és a melle egy ívvel laposabb, mint kellene, a bokája széles, haja rövid, bodorított, arcbőre üde, de ikissé érdes a szelektől, tekintete nyílt, bár kérdő bizonytalanság bujkál a mélyén. Igen, otthon is és a Csallóközben, meg a Bodrog mentén látott ilyen egyszerű, falu és város jellegzetességei közt rekedt lányokat, akik becsületesen és (kissé félszegen viselik felemás lényüket és egyszerűségük eltüntethetetlen külső jeleit. Régi ismerősként szólította meg. — Jó lenne imár megérkezni, ugye? Nagyon várja valaki? A lány nem ütközött meg a megszólításon, mintha természetesnek tartaná, hogy az utazó emberek beszélgetéssel hidalják át a hosszú út unalmát, és elmondják egymásnak ügyes-bajos dolgaikat, örömeiket, gondjaikat. — Nem vár engem senki, még az ;sem, aki tudja, hogy jövök. Beszélgetni kezdtek, az ismerkedés legcélszerűbb módja kérdezni és várni a feleletet, akármilyen apróságokat kérdezni, ímert a kérdésnek kényszerítő ereje van, az emberi lélek mélyrétegeiben gyökerezik a kényszer, hogy a kérdésre válaszolni kell. Ha valaki nem válaszol egy kérdésre, 87.