Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Vajúdó parasztvilág

A nyári konyhában ülök, és az Űj Szót olvasgatom. Anyám „csapni" készül a konyha döngölt agyagtalajét. Egy öreg piros zománcos fazékban tehéntrágyát old fel vízben. Neim tudom, hol szerezte a tébéntragyát, talán a szövetkezet istállójából hozta újságpapírba csomagolva, mert tudomásom szerint a környékünkön senkinek nincs már tehene, de nem kérdezem. Nézem, ahogy a papírból a fazékba rázza a zöldesbairna masszát, és egy öreg seprűnyéllel kavargatja, amíg híg és finom kenőanyaggá változik át. — Azelőtt minden szombaton hugyan csaptunk, istenem ... — mondja anyám. Azért mondja ezt, mert már nem kell „csapni", éppen csak a nyári konyha néhány négyzetméterét. Még az eresz alja is •beton, és nem döngölt agyag. Bedig az az „azelőtt" nem is volt olyan nagyon régen, talán egy-két évtizede múlt el véglegesen, mégis úgy tetszik már: az idők végtelenéből néz vissza ránk. Öreg, barna deszkapadon ülök az asztal mellett, a kenyérsütő kemence fekete ajtaja előtt. Az asztalon szőttes kendővel letakart kenyér, kerek fatartóban só, néhány iplélhtányér. Fáradt őszi legyeik ülnek a tárgyakon. Nem kergetem el, sajnálom őket, mert az őszi (légy élete már csak vegetálás. Meddő küzdelem a rövidre szabott légyéletért. Anyám japán kacsája nem ilyen könyörületes, nagy igyekezettel vadászik a (bágyadt legyekre, oldalra hajtott fejjel lesi jőket, nyakát kígyóként kilöki, csőrét kitátja, bekapja, és élvezettel nyeldékeilve elfogyasztja a jámborokat. Két japán kacsája van anyámnak, az egyik piros, a másik sárga csőrű, sötét tollú, hosszú farkú imadár. A piros csőrű szabályosan fejlődik, növekedik, de a sárga csőrű visszamaradt a növekedésben, furcsán imbolygó, szerencsétlen kis manó, csak nyomorog. — Nem tudom, megél-e — mondja anyám —, csak gondom van velük. Mindig csak a tésztát meg a túrót ennék .. . — Meg a legyeket... — A kicsi azokat sem eszi, nem tudja megfogni. De a túrót megeszi, válogat... Soha még japán kacsája inem volt anyámnak. Pulykát sem 496.