Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

— Nálunk is. Köszönnek, és ha megállnak beszélgetni, előbb kezet fognak. Velem is mindenki kezet fog, akivel találkozom, ha hazamegyek. — És az autóbusz dudálása jelzi az időt... — mosolygott a leány. — S ha késik, az sem baj, mert senkit sem érdekel a pontos idő — mondta Morvái. Átölelte a leány vállát, és magához húzta. — Örülsz, hogy itt vagy velem, és nem otthon? — Örülök . .. de holnap már újra otthon leszek. S az idő elveszti számomra a jelentőségét... — Holnap igen ... De ma még fontos az idő... nagyon fontos, mert kevés. .. Egy éjszaka ... — Egy éjszaka ... Mint Prágában. — Másképp, mint Prágában. Nálam vagy, és nem esik az eső. Csak köd szitál. És május helyett november van. A kályha azóta már nagyszerű meleget teremtett a szobában, hogy az enyém lehess. A lány néma maradt. Tudja, hogy ennek így keld lenni, és nincs kifogása ellene, gondolta Morvái. A vaskályha oldalán tenyérnyi vörös folt virult, s a szobában kellemes meleg volt, hallották, hogy halkan perceg az izzó parázs. — Tálalhatok? — kérdezte mosolyogva a leány. Morvái nézte őt, és nagy nyugalmat érzett, valami olyan könnyed és kellemes békességet, mint gyerekkorában az iskolai szünetek első napján, amikor eszébe jutott, hogy napokig, hetekig semmi kötelessége, azzal foglalkozhat, amivel akar. Egyszerre minden értelmet nyert előtte, amit eddig tett. Valóban boldog vagyok? — kérdezte önmagától. Nem, ez nem olyan boldogság volt, mint amit akkor érzett, amikor Zsuzsa felhívta magához, kevesebb volt benne a nyugtalanság és a szenvedély, az alig titkolt büszkeség, de több az elégedettség, a derű és a csend. Mintha otthon ülne a hajiokban, egy balta sebezte fatönkön, és savanyú bort inna vastag üvegpohárból, s közben a barna fedelű vadásznaplóját lapozgatná. Amikor el kellett mennie Zsuzsától, mert a hajnal első fényei benéztek az ablakon, és meglátták őket, fájdalmat és nyugtalanságot érzett, hogy mindez csak egy20 Szabadesés 305