Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

IX 1 Késett a prágai gyors, négy óra után futott .be a negyedik vágányra. Már esteledett, az utcákra sűrű köd szállt, magányos árbocokként nyúltak ki belőle az utcai lámpák oszlopai. A vasútállomás kijárati csarnokában fel-alá szökött a huzat, mintha kergetőzne valakivel. Morvái összeborzongva tűrte fel a kabátgatlérját, és zsebre dugta kesztyűtlen kezét. Az aluljáró lépcsőit övező korlátra hajolt, és lenézett a kivilágított alagútba, várta az első lépések kopogó zaját, az első utast, aki sietve felbukkan szeme előtt, s utána a többieket. Köztük Török Ilonát. (Beszédhangok csendültek fel az aluljáróban, a falakhoz verődtek és kiáramlottak a lépcső fölött. Néhány pillanatig még nem látta az embereket. Aztán feltűntek, ellepték a lépcsőt, és sűrű tömegben tódultak fel a föld alól, s az épület előtt szétszéledtek az éjszakában. Egyre a lányt leste, mert attól tartott, hogy nem ismeri meg, és nem találkoznak. Táviratot kapott tőle, hogy ma érkezik. Hazajön. Véglegesen. Milyen lehet? Arcvonásait nem tudta felidézni, abban bízott, hogy ha megpillantja, ráismer. Emlékezetéből képtelen előhívni vonásait, alakját, a járását, de ha meglátja, ha az elsüllyedt emlékek élő mása lép elébe, és felidézi azokat az érzéseket, melyeket a prágai éjszakában átélt, egymásra kell hogy találjon emlék és valóság. Az érkezők tömege egyre gyérült, s a kijáratnál várakozók is megfogyatkoztak; akit vártak, megérkezett, megcsókolták egymást, vagy kezet fogtak, és együtt mentek a kivilágított villamosok felé. Az utasok már csak egyenként jöttek fel az aluljáróból, aztán ez a gyenge ér is elapadt. Morvái megijedt, hogy nem Ismerték meg egymást, és nem találkoznak: egyszerre olyan fájdalmat érzett, mintha vala299