Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

Morvái nem felelt. Egy pillanatig figyelmesen nézték egymást, aztán az asszony újra elmosolyodott, és indult hazafelé. Morvái utánalépett, szótlanul mentek egymás mellett. S a tárgyak újra szembejöttek Morvaival, és ő újra nem látta őket. Egyre önmagára és az asszonyra figyelt. És elszorult a szíve, mert megállapította, hogy idegen ember megy mellette. Nem meghitt ismerős a haja, a bőre, szürkészöld szeme, a mosolya, visszautasító a hangja és a lélegzése. Nem igaz, hogy testük szövetséget kötött egymással. Ö, meglehet, valamikor találkoztak, és közel kerültek egymáshoz, ahogy két ember közeli viszonyba kerül, ha találkozik, és felvillan közöttük az érdeklődés lidércfénye, meglehet ... Most távolinak érzi az asszonyt, csak a szomorúsága közeli. Kétségbeejtő, hogy semmiképpen sem mondhatná neki, hogy itt mellette megy, és maga elé néz, a szeme komoly és ismeretlen, s az arcéle ismerős és távoli egyszerre, semmiképpen sem kérdezhetné meg bizalmasan, valahogy így: Hová megyünk, kedvesem? Ezért szemrehányón, megbántottan, borúsan szólt hozzá: — Elszökött előlem ... Miért? — Nem szöktem el... elmentem ... — Különbség van a kettő között? — Igen. — Nem tudom ... — mondta bizonytalanul Morvái — bizonyára igaza van. — Igazam van... El kellett mennem. — Miért? — Jött a nyár... Szabadságra mentem a férjemmel és a gyermekeimmel. Családom van és . .. kötelességeim vannak. — Tudom ... Láttam magát fürdőruhában, feküdt a napon és a bőrén gyöngyszemek ültek. Egy lepke szállt a mellére, s a férje nézte, és nem szólt, gyönyörködött magában... — Hol látott? — Mindenütt. Sokszor. Akármikor. Csak összehúztam a szemöldököm, és erősen egy pontra néztem, máris magát láttam... És irigyeltem a férjét, a gyerekeit és a lepkét, hogy ott vannak, ahol maga. 269.