Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

— Szegény Morvái... — Nagyon szomorú az asszony hangja. Mintha önmagát sajnálná. Ekkor már a Duna-parton mentek, és nézték a közelgő őszt. A fák alatt Összezsugorodott, színes levelek feküdtek, s a lombok erős zöldje helyenként rőt színűvé változott. Néha pengve elvált egy levél az ágtól, mely tavasz óta nevelte és tartotta, a földre hullt és halkan megzörrent. A Dunán egy fehér hajó dohogott, hosszan dudált, mintha valami befejeződött volna, mintha valaminek a végét jelezné. Morvái nem emlékezett a tavaszra, s az őszön sem töprengett. Azon gondolkodott, mit mondjon az asszonynak, hogy visszakapja. Hogy újra az övé legyen, közeli és ismerős, és testük új szövetsége eltéphetetlen legyen. A taktika, mellyel ismeretségük kezdetén áltatta magát, nem jutott eszébe. Régen volt: mindenekelőtt keménynek lenni és határozottan viselkedni, megtörni és nem törődni vele, s amikor a nő a vágytól már ... — Találkozni akarok magával. — Nem lehet, Morvái. — Találkozni szeretnék magával... Egy pillanatig hallgatott; most azt mondja, jó, gondolta Morvái. — Gyerekem lett volna ... Egy rézszínű levél halkan felsóhajtott fájdalmában, ahogy elvált az ágtól. Morvái megállt. Az asszony a szemébe nézett, és félénken elmosolyodott. Morvái hangja egészen rekedten, természetellenesen, majdnem könyörgőn hangzott. — Férje van ... láttam, ahogy a lepkét nézte a mellén ... Miért ne lehetett volna gyereke? — Magától lett volna, Morvái. —- És? ... —• Sürgetve mondta, majdnem kiáltotta: — És? . .. — Elmentem, és ... nem lesz! Morvái gépiesen felvett a földről egy aranysárga gesztenyelevelet, négy kövérkés ujjhoz hasonlított, melyek egy pontból, apró tenyérből nőttek ki legyező alakban. Megbámulta, és eldobta. A Duna-hídon talán vonat futott csattogva és zakatolva, de az is lehet, hogy nem . .. 270.