Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

ziók elraktározására már nem marad erejük. Ha megkérdeznénk valakit, milyen színű ez és ez az ismerős ház, aligha tudna a kérdésre válaszolni. Pedig naponta talán többször is látja az épületet. Hogyan emilékeznénk hát a domborművekre és cirádákra, szobrokra, és díszes oszlopokra, az emléktáblára, egy-egy jellegzetes kiugrásra vagy beszögellésre, kerekdedségre és merész ívelésre, mely kívülről díszíti őket? Járunk a házak között, szemünk van, de mem látunk vele, mert a belső szemünkkel magunkba nézünk, és töprengünk, s közben észrevétlenül hagyjuk a tárgyakat. A szobrok és jelzőtáblák, a szökőkutak és zöld padok, az újságárus bódék és virágágyak színfoltjai, a zöld szemetesládák és narancsszín postaládák és az utca többi üveg-, acél-, kő- és ifatárgyai, melyek a környezet harmonikus rendjében élik egyhangú, de valós életüket, figyelmünkön kívül maradnak. Annyira ismerjük már őket, annyira bennünk élnek, és annyira fáradtak vagyunk, hogy nem veszünk róluk tudomást. A nyüzsgő városkép ezer apró részlete szembeúszik velünk, s mi fáradtan és bágyadtan engedjük, hogy átvonuljon rajtunk, s így védekezünk ellene, lerázzuk magunkról, elfelejtjük, mert kutató tekintettel magunkba kell néznünk. Csak néha zökkenünk ki ebből a magányból, és fákat, udvarokat és homlokzatokat figyelünk meg, mint Morvái. Nem tart ez sokáig, ő is beleunt, és újra önmagára figyelt, s csak akkor rezzent össze, amikor látta, hogy Zsuzsa jön szembe vele. Könnyű, virágos nyári ruhában, szandálban, kissé sápadtan; egyik kezében tejeskanna, a másikban tele szatyor. A késő délutáni napsugarak süvítve suhanó, piros nyilak a város felett, nyugaton türelmetlenül készülődik az éjszaka. Morvái megdöbbenésében és — igen! — félelmében szorosan a fal .mellé állt, és halkan köszönt: — Jó estét. — Hogy van, Morvái? Mosolyog, de fáradtabban, mint azelőtt. Nem olyan magabiztos. És mitől a leheletfinom sápadtság a napbarnított bőr szövete alatt? 268.