Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

hatatlannak tartották, és nem engedték be egyetlen üzembe se. Találkoztam tanítóval is, aki örült, hogy hivatalban dolgozhatik és nem panaszkodott. Sokszor hiába van a diploma ... A cigaretta parazsa gyorsabban süllyedt és emelkedett, úgy imbolygott a homályban, mint egy ködbe vesző világítótorony kóbor fénye. Apja vitába szállt vele, hangja nyugodt maradt, de Morvái érezte a belső izzást nyugalma mögött. Anyja csak figyelte őket, nem avatkozott a beszélgetésbe; hallotta a lélegzését, de alakja árnyékban maradt. — Sok minden megváltozott mostanában. Több dolog értékét veszítette. A föld is elértéktelenedett meg az állat is. Aki mindenkié, az senkié. A szövetkezetben halomra pusztulhatnak a malacok, a borjúk, senki sem törődik velük. Valamikor én sem hittem volna, hogy nem lesz földem, tehenem és lovam. S most bekövetkezett. Dolgozó lettem, nem parancsolok, engedelmeskedem. A munkámról mások döntenek. Nincs szükségem rá, hogy értsek a gazdálkodáshoz. Te biztos vagy ahban, hogy az írásaidra mindig szükség lesz? És mindig tudsz majd olyat írni, amilyet kell, amilyet várnak tőled? Nem tudom, gondolta Morvái, és nem is akarom tudni, ahogy az ember nem akarja tudni, mikor hal meg, mert ha tudná, előbb halna meg a félelemtől. — Mindig lesznek újságok — mondta bizonytalanul. — De nem ugyanazok írják őket... — Minden rendszernek más újságírók kellenek. Mit teszel akkor, ha már nem lesz rád szükség? Talán megnősülsz addig, feleséged és gyerekeid lesznek, akikért felelősséggel tartozol, mit ties zel akkor, ha már nem kellenek az írásaid? — Mit tesz a mérnök, ha már nem kell a tudománya? És a paraszt, ha nincs földje, lova és tehene? Anyja szólt közbe keserűen. — Nem győzöd meg őt... nem bírsz már vele, ember! Föléd nőtt, és nem hallgat rád, megy a maga feje után... A holdra felhő úszott, és a szobában sűrűsödött a homály, mintha megmozdultak volna a fogason a kabátok. Istenem, gondolta, apám azt hiszi, hogy mindez még nem végleges, 247.