Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

még jóvá lehet tenni, csak meg kell győznie, hogy neki van igaza, nincs még késő, s ha most meggondolom a dolgot, minden rendba jöhet. Kér, és igyekszik meggyőzni, feleslegesen, mert tudom, hogy igaza van, és azt is tudom, hogy nekem is igazam van, s az igazságaink ellentétesek, és mégis megférnek egymás mellett. És bennem is megfér ez a két igazság, de engedelmeskedni csak az egyiknek tudok. A véletlen döntötte el, hogy melyiknek engedelmeskedem. Ha Öregmama a tavasszal hal meg, és én akkor jövök haza, most a hatodik szemeszter után vagyok, mert apám meggyőzött volna, és én is meggyőztem volna magamat, hogy a megkezdett útról nem szabad letérni. A megtorpanásba és kitérőbe az ember egyénisége roppan bele. — Meggondolod ezt még, ugye, fiam? Nem vo.lt bátorsága bevallani, hogy nincs mit meggondolnia, törölték a hallgatók sorából, s ha meggondolná a dolgot, újból kellene kezdenie. De ezt most nem mondhatja meg, hazudnia kell, és ezzel elszakadt a szüleitől, idegenek lettek számára, akiket szeret, de nem vehet figyelembe, mert nem tudnak neki segíteni, nem érthetik meg őt. Szakadék támadt közöttük, mely felett nem vezet híd, s amelyet át kell ugrania, ha közel akar kerülni szüleihez, mert ők már képtelenek közeledésre ... Valamit motyogott, hogy majd még meglátja, hogyan alakulnak a dolgok. Apja eldobta a cigarettavéget, és befordult a fal felé. Tudta, hogy sokáig nem alszik el, s anyja sem alszik el, nézik a sötétet és gondolkodnak. S a gondolkozásról eszébe jutott, hogy életünk minden pillanatában benne van egész lényünk, a múltunk és a jövőnk, egyetlen mozzanatba sűrűsödik, amit már megéltünk, és amit még megélünk. Valamikor kukoricát ültettek enyhe tavaszidőben, apja hajtotta a lovakat, és ő vezette a vetőgépet a nyomon, hogy egyenesek legyenek a sorok, fogta a kormányrudat, és a földet nézte a kerék előtt, végeérthetetlen tömegben jöttek elébe a borona után elrendeződött szürke rögök, ökölnyi hantok, reggeltől késő délutánig csak vonultak a szeme előtt, s ő nézte őket, de nem az jutott eszébe, hogy a hantok tövében majd apró, világoszöld csírák bűj248.