Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

ros utcáin láttalak, csokoládét adtál, és én a szekéren ültem és féltem, de amikor megjöttél, már nem féltem, s most itt vagy, mint egy éjfekete szobor. Ott még éltél, s itt már halott vagy, és nem tilthatsz meg semmit, nem parancsolsz, és nem mondod, hogy komolytalan ember vagyok, és semmi sem lesz belőlem. Te mindig tevékeny és komoly ember voltál, lovakat, teheneket és földet szereztél, aztán elvesztetted, de újra szereztél, mert az volt a hivatásod, hogy életet teremts. Tudom, hogy fekete ruhád alatt csontok és inak éltek, és talán néha elfáradtál, de pihenni nem láttalak. Most pihensz, bizonyára akaratod ellenére, tiltakoznál miatta, ha megtehetnéd. A halálnak kellett jönnie, hogy .megtörje akaratod ... Asszonyok jöttek megnézni Öregmamát, a három rokon asszony sírt, a többiek is sírtak . .. Nagyon erős asszony volt szegény, a betegség sem törte meg egészen, csak a halál ... A végén már csak feküdt, csak feküdt, nem volt kedve semmihez ... Kedve lett volna, felkelt volna, ha olyan kukoricát mehetett volna kapálni, melyet ő ültetett, vagy répát ásni, melyet ő egyelt, és télen ő ad a tehenének, hogy bőven tejeljen, azért nem volt kedve semmihez, mert nem volt már ilyen répa, sem kukorica, tehén sem volt már, csak szövetkezet... .2 ' > , • . , » i -- • ' — Nincs már szívem félelmére ... — Egy idős, alacsony férfi kiáltotta a szoba nehéz levegőjébe a zsoltár első sorát, hangja rekedt, de Ibiztos és erős. Ösz haja simán tapadt kerek koponyájára, zsoltároskönyvét messze tartotta maga előtt, szemüvege volt. — Nincs már szívem félelmére ... — énekelték a férfiak. — Nézni sírom fenekére... — az ősz parasztember hangsúlyosan megnyomta a szavakat. — Nézni sírom fenekére ... — zúgták utána a férfiak. Arcuk ünnepélyes és kemény, cserzett az arcúk, napbarnított; az idősebbeké ráncos, és a homlokuk csontszínű, 208.