Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

feszültségek testi kísérőjelensége a szívdobogás és a gyomorldegesség. Anyját látta meg elsőnek az udvaron; tyúkot kopaszt a trágyadomb mellett. A tyúkból vacsora lesz a sírásóknak. Megcsókolták egymást; hát megjöttél, nincs már Öregmama ... Anyja arca ünnepélyes, nem sír, de a szeme mélybarna és nagyon komoly, a viszontlátás öröme sem lop bele enyhébb fényeket; a házban a halál van jelen. Öregmama az anyjának is parancsolója volt, becsületes, nagy és tiszteletet érdemlő ellenfele, aki minden módon igyekszik érvényesíteni akaratát. — Megnézed? — Igen — mondta rekedten Morvái. A koporsó az elsőszoba közepén nyúlt az ablakig. Mellette székeken három asszony feketében. Rokonok. Szemhéjuk vörös a sírástól, öregek, egyikük újra sírva fakad, ahogy Morvái belép. Fekete a kendőjük, a ruhájuk, a harisnyájuk és a cipőjük, csak a zsebkendő, mellyel a szemüket törlik, hófehér, de ennek is keskeny fekete csík a szegélye. A koporsó osiillogó fekete, kissé halványabb csipkék között Öregmama éjfekete szobor. Az az ünneplő ruhája van rajta, amelyben úrvacsorához járult. Szeme lezárva, az arca sárga, homloka sima, és a homloka felett, a kendő alatt, a haja szürke, mint felhőszakadás idején az ég. Legmegdöbbentőbb lezárt szeme gödre, olyan nagy és mély, hogy Morvái ökle elférne benine; két mély és sötét barlang Öregmama csontfehér szemgödre. Morvái némán állt, könnybe lábadt a szeme. Nem gondolkozott a könnyeken, úgy csordultak kii szemhéjára és szeme sarkába, mint amikor a magas nyomás alatt levő töltött tartályon hajszálvékony repedés keletkezik, és a repedés szélén hamvas vízcsepp jelenik meg. Nézte Öregmamát, s valahol a lelke mélyén monológot mondott valaki. A halotthoz szólt a monológ, nem tudta, ki mondja ott a lelkében azokat a szavakat, de hallotta őket, halkan és elgondolkűztatón: Láttalak kapával a válladon a mező felett, aztán a vá207.