Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

Egyedül -találta Zsuzsát. Mosolygott. Mindig mosolyog. S a jeleik szerint mindenkire mosolyog. — Miért olyan komoly? — kérdezte ingerkedve. Meg kell mondanom, hogy ne autózzon többé, ismételgette magában Morvái. — Szerencsét hozott az üvegmalac, ugye? Hozott egy szép piros Feliciát. .. — Ugyan — csodálkozott Zsuzsa —, ezt nem gondolja komolyan. — Komolyan gondolom. — Van valami kifogása a Felicia ellen? Nagyszerű kocsi. — Tudom. Nem akarom, hogy 'idegen férfiakkal kocsikázzon. Az asszony mérhetetlenül elcsodálkozott, szólni sem tudott, szeme nagyra tágult, szép volt, és Morvainak egészen elfogyott a bátorsága, a gyomra remegett. — Bele akar szólni, hogy kivel autózzam? — Igen. Az asszony már nem mosolygott, elképedve bámulta, és nagy zöld szemébe a kezdődő sértődöttség árnya lopakodott. Lágy vonásai megfeszültek, kirajzolódott rajtuk a hiúságán esett sérelem. — Ne tegye! Nem akarom. Még egy mondatot, gondolta a hadfi kétségbeesetten, egyetlenegy mondatot, különben felesleges volt az egész, és talán mindent elvesztettem, valami okos és kétszínű mondatot kell még mondanom. Elcsuklott közben a hangja, és eiz őszinte volt. — Kérem, ne menjen el idegen férfiakkal, a férjét még meg tudom bocsátani, de ez fájdalmat okoz ... Megkönnyebbült, hogy kimondta. Brutálisan őszinte voltam és nevetséges, mint már annyiszor, de ennek hatnia kell. — Nem akarom, hogy beleártsa magát az életembe! — Jó ... már nem teszem. Űgysem tehetem. Elment. Egyszerre nyugodjt lett, csak azt nem tudta, az előbb színészkedett-e, vagy őszintén adta önmagát. Érezte 154.