Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Ölvedy János: A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza

szolgai utánzója lett a francia nemzetállam-gondolatnak, gazdasági átszerveződését a nyugati kapitalisztikus formák merev betartásával óhajtotta elérni. Nem számölt a sajátosan hazai adottságokkal, a közép-európai és magyar táj egészen más politikai és gazdasági problémáival. E gazdasági és társadalmi fejlődés eredménye így csak torz és egészségtelen lehetett. A háború előtti magyar társadalomban a magyarság közép-európai helyzetéből következő reális felmérések és akarások, a tényleges élet gazdasági és társadalmi hiányosságainak, bűneinekés mulasztásainak felismerése helyett csak egyetlen tudattá izmosodó gondolat élt: törhetetlen bizalom a liberális magyar államrendszerben, feltétlen hit a magyarság megingathatatlan közép-európai pozíciójában és gyermeki, naiv optimizmus a szárnyait most bontogató, nemzetinek vélt hazai szellem mindent okkupáló, hódító erejében. A nemzeti illúzióknak ez az elcsavart, voltaképpen nem új keletű, csak ruházatában és frazeológiájában változott formája áttörhetetlen dermedtséggel ülte meg a háború előtti magyar élet minden területét, a közéletet éppen úgy, mint a társadalmi vagy kizárólag kulturális fejlődés teljességét. A magyar szabadelvűség színes lehetőségeket ígérő szólamaitól mámorossá vált nemzet már nem fogékony a mindennapi életből felszínre dobódó reális kérdések iránt, s azoknak megoldását vagy irányítását szinte ellenállás nélkül engedi ki kezéből. Az egyetlen problémakör, mely iránt háború előtti nemzedékeink időről időre változó intenzitással, de nagyjában állandó érdeklődést mutattak: a közjogi kérdés volt. De itt is sokkal inkább az éppen szőnyegen forgó pártpolitikai szempont vagy a lobbanékony, kiegyensúlyozatlan tömegszenvedély érvényesült, mint a tudatos és megfontolt politikai célzatosság. Figyelemre méltó jelenség, hogy amikor a Lajtán túli országokban osztrák és szláv eredetű tudósok, politikusok és publicisták ravaszul kitervelt és tudományos érvekkel nem kevésbé alátámágatott terveket szövegeztek a 61-es dualizmus romjain felépülő új összmonarchiáról: a magyarság az őt létében fenyegető akciónak úgyszólván alig tulajdonított jelentőséget. Amikor a bécsi keresztényszocialista Lueger a cseh feudálisok támogatása mellett sorozatos magyarellenes akciókat szervezett, amikor a dualizmus esküdt ellenségei az osztrák Tezner, a román Popovici és a szociáldemokrata Renner különböző irányokból kiindulva, de érdekes egymás közti megegyezéssel hirdették a „censeo Hungáriám esse delendam" elvet; az uralkodó magyar irányzat az események ilyen hangzavarában sem ismerte fel a reális helyzetét, és elmulasztotta az utolsó órában az önkonzerválás egyedüli lehetőségét: tisztességes és komoly kiegyezést a nemzetiségekkel. A magyarság politikai tájékozatlanságára, közép-európai céljainak és lehetőségeinek teljes összezavarására és félreismerésére mi sem jellemzőbb, mint a századforduló egyik köz8