Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Szalatnai Rezső: Memorandum

országhoz, a bécsi döntőbíráskodás alapján a magyarok csak az ezer éven át hozzájuk tartozó részből vettek el egy darabot. Ez mégis lényegi különbség! Azt mondhatja valaki, hogy ezt is két fasiszta nagyhatalom döntése révén kapták, jutalomként vagy hogy lekötelezzék őket. Képtelenség volt nem elfogadni azt a döntést, amely München függvénye volt, tehát közvetve a négy nagyhatalom akarata! Az is nyilvánvaló, hogy ha Magyarország akkor a Felvidéket Szlovákiának hagyja, egy totálisan fasiszta kormányzatra bízta volna azt. Nem lehet őszinte antifasiszta érv az, amely Tisóékra és Tukáékra bízta volna 1938 szeptembere után is Csehszlovákia egész magyarságát! Hiszen ha a második Csehszlovákia formálisan létezett is, a Morván innen Tiso, Tuka és Mach kezében volt a hatalom. Egyébként tény, hogy a döntést maga Csehszlovákia kérte, s abba már eleve is beleegyezett. A magyarságot ezért felelősségre vonni nem lehet! Kétségtelen, hogy amikor választani kellett a fasizálódó Szlovákia és az ugyan reakciós, de a liberális demokrácia bizonyos jegyeit még viselő Magyarország között, a magyar választás már csak lelki okoknál fogva is a magyar nemzetet tömörítő országra eshetett. Innen volt az akkori hangulatban fogant „Mindent vissza!" kiáltás is. Túlzás ezt a mondatot úgy értelmezni, mintha ez a csehszlovák állam és demokráciája ellen irányult volna, vagy annak a jerichói szava. A „Mindent vissza!" a szlovákiai magyar tömeghangulatnak néhány hétig tartó jelszava volt csupán, mindőn a csehszlovák felbomlás káoszából és a német mesterkedésekből a régi Magyarország igézete tűnt fel a vidékek felett, s a magyar irredenta - egy gyorsan múló időre - hatásos kereteket kapott. Csak egy dőre lélek s képtelen észjárású politikus képzelheti el, hogy a csehszlovák felbomlás után, a müncheni döntés, a Szudéta-vidék és a lengyelek elragadta területek elcsatolása után, a Tisóékat uralomra juttató zsolnai döntés után, Európa akkori - Csehszlovákiát általánosságban elejtő - hangulatában egy majdnem egymilliónyi magyarság itt, a Duna mellett, közvetlen egységben és összefüggésben Magyarországgal azt kiáltsa: „Éljen Tiso, éljen Tuka, na sztrázs, gárdisták!" Mert egyebet akkor már nem lehetett szabadon kiáltani. Hát így maradtak meg a magyarok a „Mindent visszá"-nál. Talán csak nem et^ől a piaci magyar tömegtől kell utóbb kívánni, hogy éltesse azt a Csehszlovákiát, amely már a múlté volt, s reprezentánsai csöndes külföldi száműzöttek? De mindezt végiggondolva és őszintén feltárva meg kell mondanunk, hogy senki a gondolkodó és reprezentáns magyarságból, senki a népből nem gondolt ekkor, még kevésbé ezután, kárörömmel Csehszlovákiára s annak szenvedő nyugati részére, amely közvetlenül került német igába. Mi, akik láttuk a bukás és buktatás részleteit s az árulás hosszú előkészítését, a szlovák-né260