Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Peéry Rezső: Peremmagyarok az idő sodrában

lül. Semmi sem másíthatja meg azt a tényt, hogy a magyarok és szlovákok nyugodtabb időkben a megbékélés egy jövendő légkörében nem fogják túl nehezen keresgélni az egymáshoz vezető ösvényeket, mert azokat közös érctörvények határozzák meg. Valahogy sub specie aeternitatis nézzük ezt a kérdést, s elsősorban az érdekel benne, ami az időn és pillanaton felül van. Három éve érezzük, hogy mennyire kialakulhatók a lélektani feltételei annak, hogy e hegyes kis ország három nemzete a keresztényi szolidaritás melegével találkozzék össze. Életfeltételeinknek van azonban egy változása, amit lehetetlen figyelmen kívül hagyni a magyar-szlovák kapcsolatok bonyolult lélektani regényének új fejezetében. Nélküle kevésbé komplikált lenne viszonyunk az itteni népekhez, jóval egyszerűbb lelki helyzetünk. Ez a viszonosság törvénye, melynek itt szigorúan csak hatását kívánjuk a vizsgálódás körébe vonni, nem pedig bírálatát avagy értékelését. A jövő mutatja meg, hogy a politikai siker szempontjából mit hozott ez az elv. Nem szólunk itt az elv elemzéséről: akár helyes, akár nem, akár igazságos, akár nem, az élet pragmatista megítélésére késztet - mindenekelőtt tudomásul kell vennünk. A viszonosság elvével jár, hogy viselkedés és szándék nem sokat változtathat érvényén, csupán kivitelének szigorát enyhítheti. Akinek sorsát összefüggésbe hozzák egy rajta kívül álló tényezővel, kicsit úgy érzi magát, mintha sorsa kormányrúdja törött volna el. Az ok-okozati, a tett-következményi viszony nem autonóm. Egyszerűen és kötetlenül azt kellene mondanunk, hogy ezt a törvényt akkor terjesztették ki ránk, amikor a magyarság, túl sok keserű tapasztalaton és történelmi okuláson, talán első ízben érezte az autonóm nemzetnek kijáró megbecsülést és tiszteletet a szlovák vállalással szemben, amikor a lélekrokonság melegével és fényével nézett azokra, akik annyi küzdelem, szenvedés és kísérlet óta honjukat lelték a hazában. Elképzelni is nehéz nemzetiséget, mely nálunk békésebb kedvvel, igazabb kiegyezőhajlammal és több szolidaritásérzékkel kezdte volna második nemzetiségi pályafutását. Mindez persze terheket jelent a léleknek, veszélyeket az önérzetnek: a türelem, az önfegyelem, a mértéktartás és tudatosság próbáját. Egy fokkal nehezebb ismét ama örök erkölcsi normák hitelében bízni és mérséklő igéit elfogadni, melyek nélkül az ember élete vak és vad tülekedés csupán. A léleknek ébernek kell lennie, a tudatnak a kedély örvényei felett virrasztania, és nemes aszkézissel, okos lemondással kell kiküszöbölnie a felhalmozódó mérges anyagokat, a fájdalom és szenvedés csapadékait, nehogy gyűlöletet gerjesszenek. Kevesen vannak közöttünk, akik nem beszélnének három nyelvet. Tolmácsoknak szület* Zabos, néhány száz magyarral, 1938-ban Németországhoz került. 234