Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])

Telek A. Sándor - Téli csend

TELEK A. SÁNDOR TÉLI CSEND Hogy honnan jöttem, hogy hová megyek, Hogy mi kő marja meg vérzett lábam: Már nem kutatom. Jaj! Mégis szánom, Hogy elbolyongtam időm hiába. Kinek voltam én valakije, Kinek ütöttem sebet a szívén. Kinek ültettem kertjébe rózsát, S kit ejtettem meg, mint csalfa szirén! Senkinek, senkit. Mint zengő harang önmagam vertem, ha szavam kondult. S im megcsorbulva, kitépett szívvel Zuhantam le az élet-toronybul. Már kiestem a tavaszból... Tél van ... Behavaz múlás, feledés, közöny, Sejtem, már nem lesz feltámadásom És üneplőbe már nem öltözöm ... A zengő erdő dérütött régen ... Tar ágon szélvert, elhagyott fészek. Mellette álmos, szótalan varjak. — Lassan az örök pusztába érek... És körül, messze nagy mező alszik... S betakarja a süket téli csend... Keresztek, dombok álmodnak szerte: Esendő valónk pihen odalent... Itt ütök tanyát. Egy kőre ülve Nézem a ködbe öltözött eget, És várom, várom, amint sóhajtva Szól a téli csend... „Elvégeztetett.. 170