Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])

Szlovenszkói magyar líra (Szalatnai Rezső bevezető tanulmánya)

csait. A pozsonyi Mipsz-kö'r így hozta létre az Üj Auróra almanachot, melynek terjesztése és olvasása egyet jelentett a magyar irodalom elfogadásával s a magyarság megmutatásával. Elmélyedő, középosztálybeli jellegű nemzeti hangulat jött létre ebben az időben, melynek legkiemelkedőbb lírai képviselője az érsekújvári őlvedi László lett. őlvedi költészetének ez a nyugtalan, szimbolikus, szinte misztikus kisebbségi hangulat adta meg az igazi szálló erőt s ebben az időben volt a később tragikusan elhányt fiatal író igazán költő. Nélküle nem lehetett elképzelni íNyugat- és Dél-Szlovenszkón egy magyar estét. „Édes véreim, könnyes magyarok, taposott tarlón fonnyadt virágok"... még ma is emlékszem egyik prológusára, mely így kezdődött. Őlvedi határozottan kifejezte e korszak szlovenszkói magyar hangulatát. Később, amikor a szűk katakomba-világ önmagától szétment s lényegesen más lett a szlovenszkói magyarság helyzete, őlvedi anakronizmus lett s nemsokára új mondanivaló híján el is hallgatott. Az egyéni szabadság-vágy ekkor már nemcsak érzelmi téren élhette ki magát, hanem akciókban is. Ez az új korszak egy táguló tavaszi világ képét mutatja, amikor minden friss és optimizmusra hajlamos a napsütésben. A budapesti irodalom néhány képviselője, írók és kritikusok, hosszabb-rövidebb időre kikötöttek Szlovenszkón s irányítóiag beleavatkoztak a bontakozó irodalmi életbe. Egészen különös forrongás jött létre, mely alapjában véve éveken át tartott. Ez hozta létre Adynak, a Nyugatnak és az Ady-nemzedékbeli új magyar íróknak páratlan hatását a csehszlovákiai magyar ifjúságra, hogy aztán végül is a napisajtóban, a politikai szolgálat jobbján fejezze be a munkát. Ennek az ú. n. emigráns irodalmi szellemnek tudható be, hogy a múlt századbeli magyar irodalom úgy eltörpül a szlovenszkói magyar képzeletben (nevezetesen a fiataloknál), elveszíti időszerűségi értékét. A szlovenszkói magyar író, ipláne a költő, nem érzi a kapcsolatot a történelmi magyar irodalommal, csupán Adyig megy vissza poétikai családfáján. De közben irodalmat tanul, elsajátítja a mesterség fogásait s a szerkesztést. Az emigránsok lapjaiban bontakozott ki a legtöbb jelentős írónk, s érdekes, hogy többek között ők fedezték fel Mécs Lászlót is. Ez a korszak a táguló ismeretek, a vándorévek és diákévek kora volt. Kissé kinyíltak a határsorompók. Egyszerre két oldalról is könyvek és folyóiratok áramlottak Szlovenszóra: Budapestről és Bécsből, persze politikával kevert könyvek is, melyek erősen világnézeti színezetet kölcsönöztek a fiatal bontakozó szlovenszkói költészetnek. Igazán írónak ettől fogva csak az számított, aki haladó volt a szónak elég tág értelmezésében. A legújabb történelmi múlt úgy feküdt mögöttünk, mint a nemzeti bűnök borzalmas dombja. Erőt és hitet csakis és kizárólag az új irodalom jelentett. Prágai, pozsonyi diákszobák mélyéin Adyt, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső re-