Cselényi László: Téridő-szonáta – avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1956-1981)

1/4/1 Vártalak nem jöttél karjába ölelt a bánat kígyóként fonódott körém és szívem a vágy meglebbentette mint a szél zörgeti az ágat éjjel és éreztem körülöttem már a fák megindulnak siklik alólam a föld is minden száll fel az égnek vad szikrákat izzad az űr villamos atomok cikáznak s már semmi nincsen csak árva testem lebeg az űrben egyedül Mi vagyok én hogy így játszanak vélem az árnyak pörgetnek mint a szél söpri a port az uton mért van az hogy az én sejtjeim ennyire fájnak ha megjön az éj mért fáj a magány nem tudom Emlékszem szél zörgött akkor is zúgtak a nyárfák margaréták nyíltak habszínben ömlött az ég mikor jöttél s tudtam nemcsak én a rét is várt rád a nád közt a tó is megcsillantotta szinét Érted én megtennék mindent ha jönnél még most is hiszen testvéreim nékem fenn a csillagok s ha az ősz karjaiba dőlnénk hát tán még ott is a kezed fognám csak s tudnám hogy boldog vagyok De így ily céltalan olyan rossz várni a semmit a fákon csilingel mint harang a sok levél Ez már az ősz olyan jó lenne valamit tenni de csak a bánat ölel körül s hideg az éj 43