Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Sziklay Ferenc: Kassa

A hazajáró idegennek két dolog tűnik a szemébe a magyarországi vidéki városok mesével határos fejlődésének vizsgálatánál. Az egyik az, hogy az új építkezések sohasem rontják el a városok ősi jellegét s a „modern" épületek is alkalmazkodnak formájukban és stílusukban a város stílusfejlődéséhez. A másik az, hogy a haladás a kultúra síkján teszi a jövő felé a legnagyobb lépést. Az új paloták legnagyobb része a szellemi föllendülést szolgálja. Egyetemek, középiskolák, klinikák és kórházak, kultúrpaloták, múzeumok, templomok nőttek a „magyar ugaron", a tudomány, művészetek, a közegészségügy s általában a nemzeti művelődés munkája jutott általuk otthonokhoz és műhelyekhez. A magyar szellemi életet nem érheti komoly vád a vidéki városok háború előtt való elmaradottsága miatt. A történelem hozta úgy magával, hogy a viszonylagos nyugalmat igénylő kultúrmunka azokba a vidéki városokba szorult volt, melyek nem estek a török hódoltságba s a szabadságküzdelmek leggyakoribb hadszinterére. A magyar művelődés hagyományos fészkeivé az ország szélein fekvő városok fejlődtek — még Budapest szellemi fejlődése is alig tekinthet vissza egy évszázados múltra — a magyar kultúra több évszázados ősi tűzhelyei azok a városok voltak, melyek a felfordulás után idegen uralom alá kerültek. Természetes, hogy a megmaradt Magyarország a Jiontalanná vált „alma matereknek" igyekezett legelsősorban otthont építeni — (a kolozsvári egyetem Szegeden, a pozsonyi Pécsett, a Selmecbányái bányászati és erdészeti főiskola Sopronban, az eperjesi ev. jogakadémia Miskolcon kapott elhelyezést) — s általában a magyar vidék azt igyekezett legelsősorban pótolni, ami az új helyzet előáll64