Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Szalatnai Rezső: Lőcse

Lőcsén is. A nemzeti hevület szent zsoldjában pörölni kezdenek a falakkal s lefényképezik a fából faragott Madonnákat, mint holmi szökevényeket, akiket ezentúl nyilván kell tartani. Nyolcszáz éve nem tudtak semmit a Szepességről, most hirtelen mindent be akarnak hozni, amit elmulasztottak. A féltékeny ember siránkozó iróniájával rajzolják be a műtörténeti szépségeket külön német glóbuszukra. Módszeres professzorok és jódlizó szarvasbőrnadrágos, pántlikás, gitáros diákok verik fel olykor-olykor Lőcse mélázó történeti gondjainak csendjét. A németek ezek, az új megszállottak, akik egy rejtélyes lelki kiegyenlítést hajszolnak ma Középeurópán keresztül, ők azok, akik tüstént osztozkodni szeretnének, akik a német árja-kultúra nyomait látják mindenben s szidják a magyarokat, mint a bokrot, mert ők találták ki ezt a sajátos népi és nyelvi, ízléstörténeti és politikai zűrzavart, amit a német nem bír elviselni, igenis szervezkedni fog miatta s megírja cikkekben és könyvekben, így meg amúgy. írja is, de úgy vélem, a szobrok és festmények változatlanul fognak mosolyogni tovább, mint a társasjátékban azok, akik együttéreznek, tudják a titkot s udvariasan, de ragyogón nevetnek a piruló keresőn. A maradék középosztályt már jó század óta átjárja a zsidóság, amelyik az egymást másoló polgár mellé telepedett, kereskedelemmel és iparral, ügyvédi és orvosi diplomával ő lett a modern elem a régi házban. Tehetősek és magabiztosak. Az idősebb nemzedék ma is őrzi magyar kultúráját, de a fiatal már nem érti a szülők nyelvét, lassan zavarosan álmodik, már új politikai mithoszba keriil az iskolában, sohse fogja az őszt Petőfi verseivel dicsérni. A másik oldalon viszont hozzáidomulnak akaratlanul is 253