Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Szalatnai Rezső: Lőcse

nekünk e nemtörődésből fakadt mellőzés. Milyen lehetett a régi Lőcse, hitelesen, pontosan? Jókai úgy írta meg, ahogy mindenki szerette volna látni; eszményi hangulatok, urbanitásra nevelő életforma s a magyar nemzethűség keretében folyik, folydogál az izgató történet a fehér asszonyról meg a szerelméről, a lőcsei polgár erkölcsi magatartásáról, a hű kurucról, a német magyarról. Ha hó esik Lőcsén és Szilveszter estéje van, nem jut az eszedbe, nyájas olvasó, Garamszegi Géczy Juliánná, amint a puha fehér hóban elindul a Thurzó-házból a szánon. A templomba tart, mint mindenki. Iramszarvas van a szán elé fogva, medvebundás, fókabőr-ködmenes eszkimó hajtja azt. S a kíséretben, mintha bemutatkoznának, ott vannak a nevezetes szereplők mind: Andrássy István báró, Rákóczi tábornoka, mögötte a fiatal Pelárgus, azután Czelder Orbán, Rákóczi német magyarjainak ezredese, Korponay János uram, a kapitány, aki a százszorszép asszony férje. S benn a szánban az anyja mellé kuporodva ül egy három éves fiúcska. És mögöttük kirajzolódik Fabriczius bíró kemény alakja meg a bonyodalmat csináló Ketterhäuschen, mely ma ismét ott áll a piacon, a városháza előtt, frissen zöldre festve, susog körülötte az éjszakai szél. S a kőfalban, mely a várost ma is körülveszi, ott van még a mély, tömör bástyaboltív keretében a kép, a fehér ruhás hölgy képe, vállán keresztűlvetett vörös kendővel, szemei a távolba néznek, egyik kezével hívógatólag int, a másikkal egy kulcsot tesz az ajtóba. íme, a regény régi modelje; „az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, aki nemzetáruló volt" — mondta Jókai s megírta igézetes szépen, mi volt eme árulás mögött. Petőfi elkerülte Lőcsét, Iglónál gondolt rá talán, mikor 222