Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Gömöry János: Eperjes

eperjesi vérpad előtt ma is értetlenül állunk. Carafa legjobban tudta, hogy az áldozatai ellen felhozott vádak hazugok. Hiszen a tanukat ő vásárolta meg. Még Kolonics Lipót biboros sem értette meg e szörnyűségeket, habár bizony nem szerette a magyarokat, amikor igy kiáltott föl: „Isten legyen irgalmas az eperjesi vérpadon ártatlanul kiontott magyar vérnek s ennek szerzőit ne hagyja büntetlenül élni." Hogy Eperjes szerencsétlensége teljes legyen: 1696-ban újra pusztít a pestis, ez a rettenetes járványos betegség, amely a századok folyamán nem egyszer ritkította meg e város lakóinak sorait. És ez alkalommal nagyobb mértékben, mint bármikor. Ügy látszott, nem marad itt kő kövön. De még egyszer utoljára visszatérnek a szép napok a kuruc Eperjesen. 1703-ban kibontja II. Rákóczi Ferenc a szabadság zászlaját s nem volt az országban melegen érző szív, aki ne sorakozott volna e zászló alá osztály és felekezeti külömbség nélkül. Csodálatos világ volt ez, melyhez foghatót történelmünk megint nem igen tud fölmutatni. II. Rákóczi Ferenc hitbuzgó katholikus volt. De azért nem feledkezett meg az eperjesi evangélikusokról; törhetetlen szabadságszeretetüket jutalmazni akarta. Óhajtására az eperjesi tanács tagjai közé evangélikusokat választottak. Az evangélikusok mint volt tulajdonukat visszakapták a kollégiumot. Számarányuknak megfelelően nekik Ítélték, mert még mindég többségben voltak a Szent Mikló? székesegyházat, a régi magyar templomot, a parochiális épületet és a Nebest házat; a római katholikusoké maradt a franciskánus templom és zárda, a minoriták temploma és zárdája, a régi iskolaépület és a városi kórház. Ezután kaleidoszkopszerűen változik a helyzet. A széli* 163