Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az ingóságok menekítése

sem fejné tovább az ő teheneit. Én meg nem az ő cselédje vagyok. A vagonból azonban mindenképpen ki kell pakolni. Amikor kiértem a vasűtra, az én vagonom már ott állt a raktár előtt. A vasutas levette a plombát, s mutatta, hogy a dolgaimat rakjam a peronra. Hirtelen reménytelenné vált minden. A reménységem szétfoszlott. Keserűségemben és tehetetlenségemben csak néztem a nyitott ajtón át a bútorokat, a régi sifonyt, a kecskelábú asztalt, az erős faragott székeket és a karos padot. Ezek még a szüléimé voltak. Lehet, hogy valamelyiket ők is örökölték az ő szüleiktől. Szegény jó édesapám jutott az eszembe, aki már régóta nyugszik a temetőben. Könny szökött a szemembe. Végigszaladt az arcomon. Ahogy így állok ott kezem összekulcsolva, rám szól a vasutas. Egy jóságos kinézésű ősz hajú ember volt. Látom, hogy megindult rajtam. Int, hogy tologassam be a dolgaimat a raktár egyik sarkába. Ottmaradhat. Ha tőle kérdezik, majd azt mondja, hogy holnap viszem el. Mindig holnap. Majd lesz valahogy, ne nyugtalankodjak. Megértettem, hogy ki kell várni az alkalmas pillanatot. Várni kell, amíg a kedélyek lecsillapodnak. Az idő meg ez a jó vasutas nekem dolgozik. Mivel tudnám megjutalmazni? Eszembe jutott, hogy az egyik ládában öt kiló szűzdohány van. Ez most nagy kincs. Neki adom. 95