Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az ingóságok menekítése

Teltek a napok. Elkezdődött az aratás. Én is arattam a többiekkel a Režábek földjén. Abban reménykedtem, hogy amikorra befejeződik az aratás, az én dolgom is megoldódik. A várakozás nehéz napjai következtek. A volt gazdánk, Prásek udvarába csak még egyszer tettem be a lábamat. Az elhurcolásunk előtt disznót vágtunk. A szalonnát a disznóól-lakásunkban nem tudtuk tartani. A Prásek kamrájában függesztettük fel. Ez nála maradt. Volt vagy tizenöt kiló. Ezt vissza kell szereznem. Bezörgettem Prásekhoz, de nem mentem be. Megálltam a kapu előtt. Kértem a szalonnát. A válasza: nyedám, nem adom. Erre elkezdtem kiabálni, magyarul is, szlovákul is, összevissza, hogy fölfigyeljenek ránk az emberek, főleg a szomszédok. Csődület támadt, hogy mi baja van itt ennek a két embernek. Egyszer csak megjelent Prásek felesége az ajtóban és odalökte nekem a szalonnát. Ő okosabb volt, mint az ura. Nem akart az emberek szájára kerülni, hogy a cselédje szalonnáját eltulajdonította. Ez mégiscsak nagy szégyene lett volna olyan gazdag földbirtokosnak, mint amilyenek ők voltak. A kosztolásomról magamnak kellett gondoskodni. A hálótanyám Režábek udvarán a szénáspajta volt. Nyáridőben szénán aludni nagyon kellemes. Eszembe jutottak a legényéveim. Egész 96