Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Terepszemlén otthon

ban találkoztak, ott intézkedtek életről-halálról. Nagy letelepedési kölcsönt kaptak, hogy a gazdálkodást megkezdhessék. A pénzt gyorsan elverték. Volt nagy dínomdánom. Blaskó, a fürdős egy követ fújt velük a kitelepítésben, de nem vegyült közéjük. Engedte, hogy az alja munkát ők végezzék. A falu lakosai a betelepült szlovákokat azokról nevezték el, akiknek a házába költöztek. Hogy tudják, kiről van szó, így mondták, pl.: a Horváth tótja, a Máté tótja, a Lesták tótja. A feleség, a gyerek: a Horváth tótjának a felesége, a fia, lánya és így tovább. A szlovákok haragudtak érte, de nem tudtak ellene semmit se tenni. Tudták ők azt nagyon jól, hogy nem rosszindulatból nevezik így őket a magyarok. Egyszer Rejdovján a saját fülével hallotta az ő új nevét. Szekérrel jött haza Tornaijáról. Az úton felvett egy lévárti magyar asszonyt. Amikor az otthon leszállt a szekérről, rákiáltott a szomszédja, hogy jó korán hazaérkezett. Az asszony viszszakiáltott, hogy a Horváth tótja felvette a szekerére, azért van itthon ilyen hamar. Ez volt a helyzet, amikor otthon jártam. Minden elhurcolt magyar házában szlovák családok laktak. Egyelőre semmi remény, hogy hazamenjünk. Nem tudnánk hol lehajtani a fejünk. Egyébként is, hivatalosan visszatelepülni még akkor sem lehet, ha lenne hova mennünk. A szökést pedig családdal együtt megkísérelni sem érdemes. 63