Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az amerikai nagykövetségen Prágában

férfi és kissé jobbra tőle egy kisebb asztal mellett két férfi ült. Az asztal mögött ülő férfi felállt. Megálltam előtte és jó napot köszöntem. Láttam, hogy a nénéim papírjait a kezében tartja. Az első kérdése az volt, hogy miért akarok Amerikába menni. Elmondtam röviden, hogy a családommal együtt elhurcoltak a falumból ide, Csehországba, cselédnek. Rögtön közbeszólt, hogy nem önként jöttünk? Ez nagyon érdekelte. Mondjam el, hogy történt. Elsoroltam úgy, ahogy volt. Mondtam, hogy erőszakkal hurcoltak el. Ott kellett hagynom a házamat, földemet és jószágaimat. Az én birtokomat szlovák jövevények bitorolják. A családomat és sok ezer magyar családot száműztek és cselédsorsra juttattak. A nő fordította mondatról mondatra. Az amerikai úr elképedve hallgatta. Lehet, hogy nem tudta, mi történt a szlovákiai magyarokkal? Csak azt tudta, amit hivatalosan közöltek a világgal, hogy önként mentünk munkát vállalni? Ha szegények lennénk, még hihető is volna. De éppen a jómódú gazdák? A jólétből a koldussorba? Megrendülten válaszolt. Ember, maguknak nem Amerikába kell menni, hanem vissza a földjükre, az otthonukba! De uram, szóltam közbe, pedig ezt megtiltotta a tolmácsnő, a házamban már szlovákok laknak, a jószágaimat széthurcolták, földönfutóvá lettem. Az amerikai is mondta a magáét. Felvilágosí56