Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az amerikai nagykövetségen Prágában

tott, hogy egy év eltelik, mire elintéződik a ki vánv dorlásunk. De csak mi mehetünk négyen, a feleségem, a két gyerek és én. Az idős édesanyámat itthon kell hagyni. Az út először Németországba, egy gyűjtőtáborba vezet. A testvéreimnek havi 240 dollárt kell értünk fizetni, mindaddig, míg kiérünk Amerikába. Amikor ezt végigsorolta, újra elkezdte, hogy jobb lenne, ha itthon maradnánk. Ne meneküljünk el, mert hamarosan egy magyar sem lesz a Szlovákiában. Menjünk vissza. Vegyük újra birtokba, ami a miénk. Az idegeneket űzzük el a portáinkról. Akkor még nem sejtettem, hogy miért biztat és buzdít ez az amerikai úr olyan hevesen és magabiztosan. Az időben már a nemzetközi politikában szóba került a magyar ügy. A jóindulatú nagyhatalmak kiálltak mellettünk. Megállították a kitelepítést. De mi akkor erről még semmit nem tudtunk. Nem véletlenül mondta hát az amerikai, hogy fogjunk össze, és menjünk haza. Zúgó fejjel, egész testemben reszketve hagytam el az amerikai nagykövetség épületét. Azt sem tudom, hogy jutottam ki az állomásra. Egyre csak az járt a fejemben: haza! haza! Igaza van annak az amerikai úrnak. Vegyük vissza, ami a miénk. Gyáva népnek nincs hazája! Ekkor vett nagy fordulatot sorsom kereke. Már csak egyre tudtam gondolni reggel felkeltemben, este lefektemben: vissza, vissza a szülőföldre! Az imám azzal kezdődött, azzal végződött: segíts vissza, én jó Istenem! 57