Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Szolgasorsunk elkezdődik

szobát. Kolafának hívták a gazdát, egészen rendes ember volt. Bene a családjával gyakran megfordult nálunk. A gyerekei napközben is el-elszaladtak hozzánk, így az ő napjaik könnyebben teltek. Én néha Benével elmentem egy vendéglőbe. Ott egy idős cseh pincér elég jól beszélt magyarul. A régi világban magyarokkal katonáskodott, és egy ideig Budán lakott. Tőié érdeklődtünk. Mert mi semmiről nem értesültünk. Nem tudtuk, hogy mi történik a világban, az országban, a politikában. Újságot nem olvastunk, hiszen csehül nem értettünk. Rádiónk nincs, de hiába is lenne, itt a magyar adás már nem fogható. A mi kis rossz kamraféle lakásunk lett a protivíni magyarok találkozóhelye. Oda jöttek a lévártiak és a dereskiek. Mindennap a szabadulásunkról beszélgettünk. Dereskből Micski Rozi néni és Sztolárné. Mindketten özvegyek voltak. Őket is elhurcolták. Én voltam az egyedüli bizodalmuk, meg a jó Isten. Amikor bejöttek hozzánk, mindig elsírták magukat. Micsoda kegyetlen rendszer az, amelyik két öreg asszonyt is elzavar az otthonából. Erre nincs megbocsátás még a Bibliában sem. Ilyet csak barbárok meg vadállatok csinálnak. 50