Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Szolgasorsunk elkezdődik

otthon maradt. Ő vár majd ebédre, éppen úgy, mint Lévárton. A templom közepén egy szép nagy faragott kereszt állt. Ott letérdepeltünk és elmondtunk egy rövid imát. Azután elhúzódtunk egy sarokba. Éppen úgy követtük végig a szentmisét, mint az ottani népek. Mi magyarul mondtuk az imát, a csehek az ő nyelvükön. Az Isten szemében egyek voltunk. A mise végén megvártuk, amíg mindenki eltávozott. Utolsóként mentünk ki a templomból. Az úton egy asszony csatlakozott hozzánk. Beszélt az ő nyelvén. Mi keveset értettünk belőle. De azt láttuk, hogy velünk érez. Az Isten majd csak megsegíti a magyarokat. Imára kulcsolta a kezét, úgy búcsúzott tőlünk. Mi hálásan néztünk rá. A templom és ez a jóasszony csendes megnyugvást hozott a szívünkbe új lakóhelyünk első vasárnapján. Pedig lehetett volna min keseregnünk. A nyirkos odút alig tudtuk kifűteni. Az elvetemedett ablak szélein süvített be a szél, az égre nyíló ajtó alján a hó kavargott, éjjel az egerek az arcunkon szaladgáltak. Milyen kár, hogy elszökött a macskánk. Most itt igazán nagyszerű vadászmezőre talált volna. A protivíni magyarok közül Bene Palival voltam jó barátságban. Ő szerencsére a családjával jobb helyre került, mint mi. Igaz, ők is cselédek lettek, de egészen takaros lakást kaptak. Az agglegény gazda saját nagy házában adott nekik két 49