Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Szolgasorsunk elkezdődik

megfogni. Szinte édesanyám rakta a szájába az ételt. De azután lassacskán egyre könnyebben ment a fejés. Szerencsére nem gyulladtak be az inai. Én meg bikagondozó lettem. A városka bikájára vigyáztam. Az én főnökömnek Kropáček Alojz volt a neve. Az első reggel elvitt a bikaistállóba. Egy másik utcában volt, nem messze a házunktól. Mutogatta, hogy mit kell csinálnom. Etetés, itatás, vakarás, ganajászás, darálás, répavágás és így tovább. Tudtam én azt magamtól is. Állatneveléssel foglalkoztam egész életemben. De hagytam, kínlódjon csak a magyarázattal. Nincs ebben a városban egy ember, aki foglalkozna a bikával? Nincs itt fejőnő? Ezért kell ezer kilométerről idehozni embereket? így kezdődött az életünk egy idegen városban, idegen emberek között. A lakosság többnyire szánakozott rajtunk. Mindenki értesült arról, hogy magyarok vagyunk. A cseh emberek jó szívvel voltak hozzánk. Érkezésünk után mindjárt másnap a gazda elvitt a városházára. Ott bejelentett minket állandó lakhelyül az ő portájára. Masarykovo náměstí 23- as számú ház. Még a név is fájdalmat okoz. Masaryk barátja volt a magyaroknak. Most a róla elnevezett utcán raboskodunk. Az ő nevét és emlékét is azután hamarosan kiseperte az új rendszer. Az első vasárnap elérkezett. Tiszta ruhába öltöztünk. Elindultunk a templomba. A feleségem a kislányom, én a kisfiam kezét fogtam. Édesanyám 48