Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Szolgasorsunk elkezdődik

Akkor nem megyek. Az én emberem térül-fordul, jön vissza egy másikkal. Annak fejőnőre van szüksége. Azzal biztat, lesz a családnak lakása. A feleségem jól tudott fejni. Vállalta a munkát. Arról nem esett szó, hogy hány tehenet kell fejni. A fizetséget se kérdeztük. Ki voltunk szolgáltatva ezeknek az idegeneknek. Csak legalább értenénk egymás nyelvét, meg tudnánk a dolgainkat beszélni. Elkeltünk, mint a rabszolgák.Csak legalább jó gazdánk legyen. Egy nagy gumikerekű társzekérre felraktuk a dolgainkat. Leültünk a ládákra, azután elindultunk új otthonunk, Protivín felé. A hideg tűrhető volt. Mínusz tíz-tizenkét fok lehetett. A nap ki-kikandikált a szürke téli borulat mögül. Protivín takaros kis városka nem messze České Budéjovicétől. Jó két óra alatt tettük meg az utat. Este lett, amikorra megérkeztünk. Egy nagy dufartos ház udvarán állt meg a szekér. Az asztalunk a pakkok tetején volt, lábaival felfelé. Ahogy mentünk be a kapun, a lábak a bolthajtásba akadtak, és sorban mind a négy a keresztpántnál széthasadva borult ki a helyéről. No, ez is jól kezdődik. A cseh gazdát Prásek Slavojnak hívták. Nagy lakóháza volt, hatalmas gazdasági udvarral, sok 46