Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba
A kegyetlen út
Egy hete úton vagyunk. Közeledünk Prágához. Köd, hófúvás, jégvirág az ablakon. Otthon hasábfával jól megraktuk a kemencét, esténként jöttek a szomszédok, csendesen beszélgettünk a gazdaságról, meg a politikáról is, és ha a fagytól virágos lett az ablak, vagy ha hosszú jégcsapok lógtak az ereszen, tudtuk, hogy fagy és olvad, és biztosra vettük, hogy eljön a tavasz, a mag a hó alatt alszik, és lesz megint aratás. Otthon is hideg van most. Csillagdermesztő éjszakák. Nálunk is földben az őszi vetés. Vastag hó védi a fagytól. Én vetettem, vajon ki arat a földemen? És vajon lesz-e nekünk betevő falatunk? Prágát is elértük. Onnan tovább déli irányba haladtunk. Uram Isten, hova megyünk? Már végigjöttünk az országon. Lehet-e még messzebbre vinni bennünket? České Budějovice az utolsó állomás, közel az osztrák határhoz. Gyötrelmes utazás. Végre megérkezünk. Mindegy, hova, csak ne mozogjon alattunk a föld. Tisztálkodhassunk és lefekhessünk, akár egy szalmazsákra is, hogy ne halljuk már tovább a kerekek kattogását a síneken. A vasúti munkások sorra kinyitották a vagonok ajtaját és rakták kifelé a cókmókokat, zsákokba gyömöszölt ruhaneműket, ládákat, szekrényt, asztalt és székeket. A szerelvényünk a teherpályaudvaron állt. Annak a peronjára rakták az ingóságainkat. Cipeltük mi is. Talicskát szereztem. Ráraktam a lá42