Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A kegyetlen út

Először a gyerekeket jól becsavartuk a bundába. Abban már nem fáznak meg! Aztán a fejszével lefaragtuk a jeget az ajtó aljáról, a lapáttal a vécét kitakarítottuk, kisepertük a piszkot, amennyire lehetett, tisztaságot teremtettünk. Hat órát állt a szerelvényünk a nyílt vágányon, amikor két kocsival megérkezett egy mozdony. A kupékból katonák szálltak ki. A nagy hóból kiszabadították a szerelvényünket. Aztán visszavontattak Česká Třebovába. Miközben a vonattal kínlódtak a katonák, az én két gyermekem számára szomorú esemény történt. A hosszú várakozás alatt, amikor már szinte pánik tört ki, hiszen csak két személykocsi volt, abban több mint kétszáz ember, felnőtt és gyermek összezsúfolva, a szép macskánk kiugrott az ajtón, bele a hózivatarba, azután eltűnt. A gyermekek megsiratták, de mi is megkönnyeztük a szegény cicuskát. De talán már neki jobb. Nem szenved tovább. Megdermedve fekszik valahol a jéggé fagyott hó alatt. Česká Trebovában megint mozdonyt cseréltek. Ezalatt az idő alatt elszaladtam az állomási vendéglőbe. Pálinkát vettem és meleg ételt a családnak. Rövid idő múlva Pardubice felé indították a szerelvényünket. Mindannyian úgy éreztük, hogy már végtelen távolságra kerültünk a mi kis falunktól. Idegen földön vonszol bennünket a vonat. Vajon hová visz? 41