Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A kegyetlen út

dött. Ott a pályaudvaron egy szélső vágányra tolták a szerelvényt. Mozdonyt cseréltek. Ahogy a gépet becsatolták, a kocsik fűtése megállt. Mire a másik mozdonyt rákapcsolták a vonatra, a kupék teljesen kihűltek. A gőzt megindították ugyan a mozdonyból, de a kocsik már nem melegedtek fel többé. A gép ócska masina lehetett. Choceň után a nyílt pályán bedöglött. Se előre, se vissza. A fagy miatt a kocsi ajtaját csak félig tudtuk bezárni. A nyíláson süvített a cudar hideg szél. Hordta, kavarta a havat. Dél körül lehetett, de szinte sötétség borult ránk. Alig lehetett látni a vasút melletti fákat, olyan sűrűn szakadt a hó. A két gyermeket magunk közé fogtuk, hogy a testünkkel is melegítsük őket. Odahúzódtak hozzánk Bene Paliék. Ők négyen voltak. Két szülő, két gyermek. Ott volt Jónai Feri is a feleségével és két gyermekével. A gyermekek már valósággal vacogtak. Mi, felnőttek pálinkát ittunk, még volt egy kevéske, az melegített valamicskét. Mind a hármunknak volt birkabőr bundánk. Azt vettük magunkra, ha szekérrel fuvarba vagy az erdőre mentünk. Ládában a^ vagonban volt. Kérdem Palitól is, Feritől is, tudják-e, melyik a vagonjuk. Akkor menjünk. Valahogy előszedjük a bundánkat és betakarjuk a gyermekeket. Le a kocsiról. A nagy hóban kézenfogva botorkáltunk a vagonok mellett. Sikerült megtalálnunk, amelyikben a pakkunk volt. Mindhárman megszereztük a bundát. Fejszét, lapátot és seprűt is vettünk magunkhoz és úgy mentünk vissza a mi kocsinkhoz. 40