Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A kegyetlen út

Búcsúzáskor megöleltük egymást. Mindkettőnknek könnyes lett a szeme. Már korán reggel kint voltunk az állomáson. Megvettem a jegyet és a kisfiammal elutaztam Tornaijáról. A hóesés elállt. Csípős szél verte szét a fellegeket. Az ablakhoz álltam és keserű szívvel tekintettem a Turóc-völgy felé. Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára? Minden nagyobb állomáson, ahol a vonatunk megállt, figyeltem, nem látom-e a magyarokat szállító szerelvényt. Szerencsére Zólyomban utolértük. Ott vesztegelt egy szélső vágányon. A kisfiammal rögtön leszálltunk a gyorsvonatról. Kézenfogva lépdeltünk át a síneken. Egy kupéban a sarokba húzódva rátaláltam a mieinkre. Édesanyám, a feleségem és a kislányom - őt középre fogva - úgy bújtak egymáshoz, mint három riadt madárka. Határtalan volt az öröm, amikor megláttuk egymást. Újra együtt a család. Boldogan simogattuk egymást. Együtt a szenvedést is jobban elviseljük. Zólyomból Zsolnára irányították a vonatunkat. A szerelvény mellett egy másik vágányra katonai konyhát gurítottak. Közölték, mehetünk egy tányér meleg ételért. Elmentem, hogy megnézzem, mit adnak. Valami löttyöt kanalaztak egy kondérból. Olyan volt, mint a moslék. Otthagytam. Visszamentem a kupéba. Elővettük a hazul37