Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A kegyetlen út

utasított. Erre Sándor nagyon elkomorult. Csodálkozott, mert időközben az apjának már megváltozott a véleménye. Erről aztán én is meggyőződtem. Bockó bácsit hiába vártuk. Tovább nem maradhattunk. Menni kell vissza az állomásra. De a sors mégis úgy intézte, hogy megválj uk az öreget. Mire visszaértünk a szerelvényhez, annak már hűlt helye volt. Elment. Rajta az édesanyám, a feleségem és a kislányom. Mit tehetek? Vissza a Centrálba. Holnap majd gyorsvonattal a családom után megyek, valahol majdcsak megtalálom őket. Szállást kértem Bockó nénitől. A vendéglő egy kis szobácskáját jól befűtötte, megágyazott nekünk, és a kisfiammal rövid idő múlva már aludtunk is. Az elmúlt napokban alig pihentem valamit. Most csak rogytam össze. Az ágy valósággal magához húzott. Kopogásra ébredtem. Bockó Sándor bácsi volt. A találkozásunk örökre emlékezetes marad. Nem azért, mert a fámat megvette. Örömömben ingyen is odaadtam volna. Bockó bácsi bocsánatot kért tőlem. Most már belátja, hogy igazságtalanul bánnak a magyarokkal. Teletömték a fejét. Ő is megtévedt. Ha vannak bűnösök, vigyék. De miért kell válogatás nélkül mindenkit elhurcolni, nőket, gyerekeket, terhes anyákat. Látja már, hogy ez nagy hiba. Míg magyar él a földön, ezt a vétket örökké felróhatja a szlovákoknak. 36