Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A kegyetlen út

procedűra óta. Leültetett egy asztalhoz. Forró gulyáslevest hozott. Együnk, biztosan átfáztunk az állomáson. A férj e hamarosan visszajön. Korán reggel elment marhát venni a vágóhíd részére. Váljunk csak itt nyugodtan a jó melegen. A szlovák kisembernek jó szíve van. Csak hát teletömik a fejét a magyargyűlölő vezetők. Jól példázza ezt Bockó bácsi. Elmondtam már, hogyan nyilatkozott, amikor nála jártam. Gondoltam, ez most nem kerül szóba, mi már úgyis ki vagyunk toloncolva, én most csak üzletet ajánlok neki. Kellemes meglepetés ért a mostani találkozásunk alkalmával. Talán a sors is úgy akarta, hogy amikor elűzetünk a szülőföldünkről, egy szlovák család részvéte kísérjen bennünket. Bockó néni kedvessége és vendéglátása zaklatott állapotomban kissé megnyugtatott. A vendéglői sürgés-forgásban csendesen, szótlanul üldögéltem a kisfiammal. Vártam Bockó bácsit. De nem ő, hanem kisvártatva a Sándor fia jelent meg. Janit már említettem, aki magyar lányt vett feleségül. A Sanyi fiú mosolyogva jön az asztalunkhoz. Nagy szívélyességgel üdvözöl. Mindjárt gondoltam, nem tudja, mi történt velünk. Valóban, most hallja tőlem, hogy beleestünk a kitelepítésbe. Elkezdett szlovákul káromkodni, szidta a rendszert. Alig értettem belőle valamit. De azt már magyarul mondta, hogy no lám, ezt hozta a kommunizmus. Aztán nagyon sajnálkozott, hogy így jártunk. Mért nem mentem segítséget kérni az apjához. Mondtam, hogy voltam, de el35