Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az első baljós jelek

hozzám küldték. Az első nap nálunk kosztolt, mi adtunk neki szállást is. Másnap elmentem vele Nagyrőcére az iskolai igazgatóságra. Az erdőn átkísértem a gicei vasútállomásra, onnan vonaton utaztunk Rőcére. Az úton erről-arról beszélgettünk, a politika nem került szóba. De amikor kijött az inspektorátusról, aztán indultunk vissza, már magabiztosabb lett, mert megkapta a kinevezési papíiját, nyomban rátért a dologra: iratkozzak át a családommal együtt szlováknak. Mert az én ősöm, meg mindenkié a faluban szlovák volt, csak hát elmagyarosodtunk. Nagyon meglepődtem, hogy mit mond az új tanító kisasszony. Kérdeztem tőle, hogy mért tagadjam meg a nemzetiségemet. Ő csak jót akar nekem - válaszolta -, mert Csehszlovákiában ezután nem maradhat csak cseh vagy szlovák. Másoknak takarodni kell az országból. - Aki itt született, annak is? - Annak is, ha nem szlovák. De hát mért űznének el engem innen? Itt született az apám, a nagyapám, annak az apja, így visszafelé minden ősöm. Ott nyugosznak mind a lévárti temetőben. Nem lehet igaz, amit ez a tanító kisasszony mond. Akkor hiába tanultam az iskolában Némethy Géza tanító úrtól, hogy „áldjon vagy veijen sors keze, itt élned és meghalnod kell"! Mondjam azt, hogy nem vagyok magyar? írjam alá, hogy szlovák vagyok? Beszélni sem tudunk 16