Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az én falum

Korán reggel, még alig virradt, mentem lóherét kaszálni a cserszélre. Ahogy kiértem a hegytetőre, végigtekintettem a Turóc völgyén, egészen Bejéig. Mindenütt csend és nyugalom. Mintha semmi nem történt volna az éjszaka. A hajnali csendben messzire hallatszott a kaszám csengése, amikor a fenőkövet végig-végighűzogattam a pengén. Már nem is gondoltam csak arra, hogy milyen finom gyenge a lóhere, a kasza alatt könnyen sorjázik a rend és talán délre megleszek a táblával. Ahogy a sor végén az erdő széléhez értem, a fák között egy emberi alakot vettem észre. De csak egy pillanatig láttam, mert egy nagy bükk törzse mögé húzódott, majd eltűnt a bokrosban. Kaszáltam tovább, vágtam a rendet, míg csak fogyófélben volt az álló lóhere. Közben a nap elérte a fák csúcsát, egészen kivilágosodott. Eljött a früstök ideje. A rend végénél megfordultam, látom, hogy a völgy alján jön a feleségem meg a kislányom. Hozzák a reggelit. Rémült arccal mondja az asszonyom, hogy az aljban a tanya mellett a vadszilvásban egy ember fekszik. Bőrruhája van. Mindjárt gondoltam, hogy a lelőtt repülőgép pilótája. Őt láttam az erdőben. Később megtudtam, hogy kiugrott a gépből. Az ejtőernyőjével egy fán felakadt. Hajnalban, mikor meghallotta a kaszafenést, lemászott a fáról, a hang irányába ment és így kiért az erdőből. Aztán a gyalogúton elért a tanya közelébe. Ott kimerülten összerogyott. A csalitosban elaludt. A feleségem meg a lányom lépteire riadt fel. Aztán elbotorkált a há11