Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az énszökésem,elfogásom és megmenekülésem

utolsó kocsijában voltam. Kinyitottam az ajtót és a lépcső mellett leengedtem a táskámat a vasúti töltésre. így az se veheti észre, aki a nyitott ablakon kikönyökölve bámulja a vidéket, hogy egy táskát valaki kidobott, mert az mindjárt gyanús lenne. Amikor a vonat Valašské Meziřičin megállt, azonnal bementem a vécébe. Magamra zártam az ajtót, csak akkor jöttem ki, amikor a vonat elindult. A nagyobb állomásokon, ahol tovább állt a vonat és ahol át kellett szállni, eltűntem a tömegben. A vonaton egyik kupéból átmentem a másikba, folyton mozogtam, hogy ne legyek egy helyen. Losoncon megnyugodtam. Régi magyar földön vagyok. Közel már a szülőföldhöz. Ez a tudat erőt adott. Pedig nagyon elfáradtam. Kimerített az egész napi feszültség. Nem ettem, nem ittam. Meleg volt, a szomjúság különösképpen gyötört. Elérkezett az éjszaka. Nem mertem elaludni. Nyáron korán virrad. Reggel hat órakor szinte fényes nappal volt Tornaiján, amikor leszálltam a vonatról. Csodálatosan ragyogott a nap. Talán azért is, mert hazaérkeztem. Ha még nem is vagyok a falumban, de már majdnem otthon érzem magam. 110