Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)
Sellyey József: Két falu közt
1 72 Jánosnak hívják. Hát az történt vele, hogy az esze megzavarodott, nem tud már gondolkozni. Néztem az embert, ahogyan ott állt a búzában. Görnyedt volt a háta és a barázdás arca kínlódást mutatott. Lám, a feleletében nem volt értelmes, de nem csodálkoztam ezen. Hogyan találhatta volna meg egyszerre azokat a szavakat, amelyekkel kifejezte volna magát? Bánat volt benne, félelem és szégyenkezés, de mindez kikívánkozott belőle és leszállt a hömbölygöről, hogy szóljon hozzám, a másik, ismeretlen parasztemberhöz. — Csapás az — mondtam lágy testvéri szóval. Megeredt belőle a magyarázó szó : — A nagybátyja volt a gyámja. A vejem akkor lett nagykorú, amikor hozzáadtam a lánykámat. Hát akkor tudódott ki, hogy a János nagybátyja megtartotta ugyan az árváknak a földeket, de a százhúszezer koronát, azt bizony elgazdálkodta, hogy nyoma se maradt. — Nno? ! Úgy böktem ki magamból ezt a szócskát, olyan hangsúllyal, hogy érezze, hogy csodálkozni tudok ekkora elvetemültség hallatára, amelyik százhúszezer koronát lopott. Nem voltak a dolgok szétteregetve a zsigárdi ember szavai nyomán, de a vonalakat meg lehetett látni ebből a kevés szóból is. Emberi érzés bolygott bennem. Láttam, hogy fúrják őt a maga fájdalmai, hát úgy viselkedtem vele szemben, hogy egyetlen szóval se kérdezősködtem semmi felől, nehogy még fölöslegesen is fájjon neki valami. Pedig láttam rajta, hogy még akar mondani valamit. Az ostorával a földet csapkodta. Az a perc volt ez a csöndes, amikor összeszedi magában a mondanivalóit, hogy kirukkoljon velük a világosságra. Végül megszólalt :
