Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Sellyey József: Két falu közt

165 — A maga apja volt itt a mult héten, amikor ez a föld szántva volt. Kérdés volt ez, de állítás is, megállapító állítás. — Nem — feleltem hirtelen, csodálkozva. De ö közbevágott, hogy a csodálkozásom elröppenjen : — Akkor még a vejem szántott, a János. Mert csöndes volt másképpen, hát elengedtük, hogy szántsa föl ő a földjét. A fiam járt mögötte, az szórta a kukoricát a barázdába. Hát a fiam elmondott mindent. Szeretnék a maga apjával beszélni. Megmondani neki, hogy megkövetem szépen, nem köll szomszédi haragot tartani, be köll látni, hogy zavarodott ember volt. Talán nem tudta a maga apja, hogy zavarodott ember, hát megkérem magát, mondja meg neki. Megszántam ezt az embert és kirukkoltam az igaz szóval : — Nem volt itt az én apám. Nincsen apám. A szomszéd föld gazdája lehetett. Kicsit elszégyelte magát. — Maga nem szomszéd? r • — Másodszomszéd vagyok. Itt a barázda. És megmutattam neki a vonalat, amelyiken két tulajdonnak választódik az a búza, amit ő egynek gondolt. Most magyarázkodni kezdett előttem, mert szertefoszlott az a biztonsága, hogy én az első perctől tudom, hogy mirevalók voltak az ő szavai és hogy mit akart tisztára mosni velük. — Az én földem ez pedig, de már négy éve, hogy hozománynak adtam. Hát azóta én nem is voltam rajta, elfelejtettem bizony, hogy kik a szomszédok, mekkora a főggyük. Most meg kisegítem a gyerekeimet, hogy a János úgy járt. Behömbölygőzöm, mert be köll, ha tébolydába is vitték. Újra csak nagy kínlódását láttam. Azt is, hogy